Cím: Láthatatlanság
Író: Yoshiko
Korhatár: PG-13
Fandom: SHINee
Páros: HyunMin
Készült: 2011. shinee.gp versenyére – Köszönöm a lehetőséget és, hogy visszahoztátok a kedvem az íráshoz!
Bétázta: Andyciccc – Ezer köszönet és hála!
Jogok: Mindenki a maga tulajdona, mindez csak és kizárólag az én fantáziám szüleménye.
Ami engem életben tartott: Akanishi Jin – Eternal
A/N: Régóta nem írtam kötetlenül, de most megjött a kedvem. Kérlek, nézzétek el nekem, hogy kijöttem a gyakorlatból. Remélem ti is meglátjátok a kék ezernyi varázsát és értékelni fogjátok a művel olykor komolynak szánt gondolatait. És ne féljetek, Taemin hű a bandájához, csak le akarja zárni a múltját – tisztességes módon.

Láthatatlanság

A világon ezernyi kék létezik. Türkiz, világoskék, mélykék, ibolyakék, égkék, halványkék és még sokféle, melyeket fel sem tudnék sorolni. Máig úgy hittem az egyetlen dolog, amibe őszintén szerelmes lehetek, az a festészet és ezen semmi és senki nem képes változtatni. Mert aki elültette bennem a festészet iránti szeretetemet, az az édesanyám.
Mikor kicsi voltam, anyu mesélt nekem egy történetet. Egy fiúról szólt, aki vakon megfestette a világ legszebb képét, melynek a „Láthatatlanság” címet adta. A festmény a kék szín kusza tengerébe engedett bepillantást, alábukhattunk a csendesen hullámzó óceán hullámai alá. Nem láttál többet, csak a vízfelszínt, melyhez fuldoklón rohant egyetlen csepp víz. Sosem értettem meg miért a Láthatatlanság címet kapta. De most… most már tudom. 

JH&TM 

Rendíthetetlen elhatározásomat, mely szerint nem hagyom abba a festészetet, általános iskolás koromban saját magam döntöttem romba, mert úgy éreztem képtelen vagyok bármi újra. A megújulás számomra ismeretlen maradt. Új elfoglaltságot kerestem, akkor haraptam bele a zene bűnös gyümölcsébe, akárcsak Éva, mikor bűnbe esett. Ahogy őt is, úgy engem is elvarázsolt eme tiltott gyümölcs.
A ritmusra lépkedni, új formációkat kitalálni, néha felszabadultan kiabálni a bugyuta, szerelemről szóló dalszövegeket - mámorító érzéseket keltettek bennem. Attól fogva soha többé nem jutott eszembe, hogy akvarellért, pasztellfestékért, vagy olajfestékért rohanjak iskola után a helyi művészeti boltba. Már nem jártam kiállításokra, hogy nevesebbnél nevesebb festők munkáit elemezzem és ültessem át a stílusukat a sajátomba, és többé az sem érdekelt, ha nem moshattam volna ki az ecseteimet egy-egy kép után. Feladtam ezen álmomat és extázisba esve új látomást képzeltem magam elé.
Ugyanakkor féltem is a változás miatt. Rettegtem attól, hogy ezt is elveszítem, hogy többé nem húzhatom fel az agyon koptatott Reebok cipőmet, a kinyúlt pólómat a bő ülepű szürke melegítőnadrágommal. Nem akartam újra feladni, így versenyekre, válogatásokra kezdtem járni, hátha felfigyelnek a talán nem is létező tehetségemre és kezdeni akarnának velem valamit.
Nehezen jutottam el oda, ahol most vagyok, de most már tudom, hogy nem hiába küzdöttem annyit. És ennek köszönhetem azt is, hogy most ők állnak mellettem. A festésnél édesanyám volt az, aki az ingatag lábakon álló képzeletemet magasan tartotta, most pedig ez a négy srác lett a támpillérem – főként az egyikük, Kim Jonghyun.

 JH&TM

Későn végeztünk a próbával, mert a kisebb teremben voltunk, ahol az öltözőben egy zuhanyzó volt, így sorba kellett állnunk. Jó maknae módjára utolsónak mentem el, így Jonghyunnak várnia kellett rám. Együtt indultunk hazafelé, mert Hyunnie nálam aludt – a  héten negyedszerre. Szerettem, mikor nálunk volt, mert olyankor láthattam a valódi arcát. A megfáradt, olykor önmagával viaskodó, döntésképtelen énjét. Azt hiszem, ebbe szerettem bele még hónapokkal ezelőtt, mikor először voltunk ilyen bensőséges viszonyban egymással.
- Kész vagy? – lépett mellém, miközben magamra vettem a mellényemet és felkaptam a szék mellől a táskám.
- Igen – kilépve a teremből még egyszer visszapillantottam a zárt zuhanyzóajtóra, majd lekapcsolva a villanyt elhagytuk az öltözőt.
- Miért néztél vissza? – nézett rám tűnődve, miközben a kulcsával babrált.
- Nem tudom. Biztos hülyének fogsz tartani, de néha van egy olyan érzésem, mintha másként látnám a világot. Úgy, mint régen, mikor még festettem. A színek valahogy kiélesednek, vibrálni kezdenek, szinte sikongatnak értem.
- Ez nem hülyeség, ez egyszerűen csak honvágy. – Egy pillanatra megtorpantam, szinte éreztem, ahogy elakad a levegő a tüdőmhöz vezető úton. - Honvágy a festészet iránt. Az volt a te igazi otthonod.
- Ez nem iga…
- Ne is próbáld tagadni! – vágott a szavamba. – Amikor megmutattad a vázlataid, már akkor tudtam, hogy ez így van. Elképzelni se tudom, milyenek lehetnek a festményeid, melyeket a folyosó végi szobában őrzöl.
Mikor kiléptünk az éjszakába nem a metsző hideg, hanem Jonghyun szavai ütöttek arcul.
- Nem akarlak megbántani, de azt hiszem jogom van ahhoz, hogy megmondjam neked, ha már te magad nem veszed észre, de már nem vagy ugyanaz a fiú, aki csatlakozott hozzánk. Az utóbbi hónapokban napról napra jobban látszódik a vágyódásod a festészet iránt. Nem azt mondom, hogy el akarsz hagyni minket, csak azt, hogy újra akarod kezdeni. – Aztán mély hallgatásba burkolódzott. Lassan sétáltunk a folyóparton hazafelé, a sötétkék eget bámulva, a csillagok ragyogását kutatva. Nehezen vettem a levegőt – a mellbevágó igazság miatt.
- Hyunnie…
Nem akartam válaszolni a nehéz szavakra, de ugyanakkor tudatni akartam vele, hogy értem mire gondol, hogy mit vár el tőlem. De most még képtelen voltam erre.
- Taemin, megmutatnád nekem a festményeidet?
Sem beleegyező, sem elutasító viselkedést nem tanúsítottam irányába nyitva hagyva a kérdést. Több szó nem esett köztünk, míg meg nem érkeztünk. A kerten áthaladva kerestem elő a kulcsomat a táskám zsebéből, majd hangosan kiáltva beléptünk a vaskos faajtón.
- Megjöttünk!
- Sziasztok! – dugta ki a fejét anya a konyhából.
- Csókolom! – válaszolt Jonghyun udvariasan. Képtelen volt letegezni az édesanyámat, aki szinte gyermekeként törődött csapattársammal.
- Anyu, odaadod a hátsó szoba kulcsát?
Meglepődés terült el az arcán, majd a bárszekrényhez lépve a borok mögötti dobozból elővette a kissé ütött-kopott rézkulcsot. Megköszönve vettem el tőle és indultam a szoba irányába. Három éve nem léptem át ezen szoba, a műtermem küszöbét.
- Hát íme a féltve őrzött múltam – mosolyodtam el fanyarul. Jonghyun kíváncsian lépett be és kezdte el a tüzetes szemlélődését. A festmények nem voltak porosak, valószínűleg anyu néha-néha rendet rakott itt.  Jonghyun néhány képnél hangosan felkiáltott, mikor felismert egy-egy stílusjegyet.
- Monet!
- Degas!
- Picasso!
- Turner!
- És még da Vinci is! Taemin, te tényleg tehetséges festő vagy.
- A plágiumhoz biztosan, de csak kevés képem van, ami saját stílusban készült és be is fejeztem – Válaszoltam neki kissé szégyenlősen. Mellém lépett és a kezét a karomra helyezte.
- Miért nem fejezted be azt a képet, ami az állványon van?
Nem akartam ránézni, de ő mégis gyengéden az állam alá nyúlt és felemelte a fejem.
- Mert képtelen vagyok a Láthatatlanra!
Magához húzott, megölelt és a hajamat simogatta, mint egy kisiskolásnak, akit még babusgatni kell. Én, pedig utálva magamat - amiért nem vagyok képes felemelni a karjaimat és megölelni - álltam ott.
- A láthatatlanság nem csak azt jelenti, hogy nem látsz valamit a szemeddel és így nem érzékeled. Hanem azt is, mikor csukott szemmel, de nyitott szívvel képes vagy megtenni a lehetetlent is. A vaksötétben való tapogatózás helyett biztos ecsetvezetéssel képesnek kell lenned lefesteni a láthatatlant is. Mikor szerelmes vagy valakibe látod az érzéseidet? Mikor valakihez beszélsz, látod az őszinteségedet? Mikor táncolsz, látod a ritmust? Nem, mert a szemednek láthatatlanok, de a szíved, a szíved még arra is képes, hogy megérintse őket.
A némaságba burkolódzva hosszú percekig álltunk még így, immár ölelve őt, fejemet vállán nyugtatva a képet nézve. 

JH&TM

Jonghyun hetekig nem jött el hozzám, mintha teret akart volna biztosítani a számomra. A próbákon egyszer sem kérdezett rá a témára, hogy kezdtem-e valamit a festménnyel, vagy a szobával, pedig akkor este sokat beszélgettünk a szoba és a képek sorsáról. Napokig úgy éreztem, hogy ez így helyes, nekem se kell ezen rágódnom. De a kulcsot nem adtam vissza anyának. Mintha ezzel is jelezni akartam volna önmagamnak, hogy senki sincs, aki elítéljen azért, mert visszavágyódom a régi életemet jelentő festészethez. Így kicsit elfelejtve, kicsit bennem motoszkálva nyitva hagytam még a lehetőséget és foglalkoztam az egyszerűbb kérdésekkel.
A fiúkkal együtt vacsoráztunk és mielőtt elválltunk volna, Jonghyun a csuklóm után nyúlva visszatartott egy szóra.
- A képek…, ha nem akarod megtartani őket én szívesen megőrizném emlékként.
Meglepett az ajánlat, nem számítottam rá, hogy ennyire tetszett neki a stílusom. Kedvesen elmosolyodtam, majd egy bólintással jeleztem, hogyha úgy adódna, akkor igénybevenném az ajánlatát.
Hazaérve beléptem a műtermemnek kinevezett szobába és körülnéztem. Majd előkeresve az összes kék árnyalatú pasztell-, olaj-, és akvarellfestékemet kezdtem el kikeverni a különféle árnyalatokat a festőpalettán. Vizet engedtem a poharaimba és kiválogattam a különböző vastagságú ecseteket, valamint a régi szivacsomért is feltúrtam a szekrényemet, amiben a festőkellékeimet tartottam.
Bizonytalan ecsetvonásaim miatt lassan, döcögősen indult be a festés, sokáig gondolkodtam egy-egy szín kiválasztásán. Miután jól összekentem az arcomat, kezdtem hasonlítani a régi önmagamra, és a vonalvezetésem, a színhasználatom is egyre biztosabb, határozottabb lett. Pár óra múlva hangosan kifújva a levegőt ültem le a festőállvány elé.
- Kész.
Vigyorogtam, mint egy idétlen kisgyerek, aki most kapott új játékot. Majd magamhoz kapva a telefont, az idővel nem törődve hívtam fel azt az embert, akinek a legjobban el akartam mondani.
- Hyunnie, kész vagyok, befejeztem!
Nem mondott semmit, csak kinyomta a telefont és a várakozás végtelen perceibe taszított. Hosszú idő múlva nyitott be a szobába és óráknak tűnő pillanatokig nézte a képet. Majd lehunyta a szemét.
- A láthatatlan láthatóvá vált – suttogta bele az éjszakába.
- Köszönöm! – odalépve hozzá magam se tudom, hogy miért fedtem fel előtte az érzéseimet, de egy apró puszit adtam a szájára.
- Nincs mit.
És akkor ott megértettem, hogy a Láthatatlanság a szerelmet jelképezi. A kiolthatatlan vágyat arra, hogy valaki igazán szeressen, olyan erővel, mint a tenger. A tenger, mely háborgón követeli magának azt, ami hozzá tartozik, de olykor csendesen körülöleli a számára legfontosabbat.