- Shin Sekyung…
Mosolyogva néztem az éppen elpiruló lányra, aki az étlap takarásából pislogott felém. Hát igen, nem véletlenül szerettem bele ebbe a gyönyörű szempárba, pontosabban annak tulajdonosába.
Egy nyugodt étteremben ücsörögtünk éppen, amit legalább másfél órás telefonálás után sikerült megtalálnom. Ezek után kezdődtek a rajongó mentesítő procedúrák, ami nem épp a legegyszerűbb feladat. Rengeteg pénzembe is került kibérelni a helyet, csak azért, hogy végre együtt tölthessünk egy kis időt. Ennyi macera pár óráért azért durva! Mindegy, a lényeg most úgyis itt van előttem, akkor meg minek bánkódjak?
- Mi az? – kérdezte a lány.
- Mit szólnál, ha kimennénk egy kicsit levegőzni?
Az ajánlatom egészen ártatlannak tűnhetett egy külső szemlélő számára, de ők nem is sejtik, milyen komoly jelentősége van a dolognak. Az étterem egy nagy épület tetején volt, hozzá pedig egy kinti rész tartozott, aminek lélegzetelállító kilátása vonzotta az embert. Sikerült külön kérésre kidíszítetnem, így minden tökéletes volt a nagy almalomra. Az első csók. Már olyan régóta vágyom rá, de egészen idáig elérhetetlen volt számomra.
- Menjünk – egyezett bele.
Próbáltam magamban tartani ujjongásomat, miközben elővettem a lehető legcsábítóbb mosolyomat, aminek meg is lett a hatása. Mosolyától az én szívem is nagyot dobbant.
Lassan sétáltunk ki a friss levegőre, miközben elismerően mértem végig a díszítést. Lágy fényeket árasztottak a lefedett lámpák, de csak annyit, ami kellő hangulatvilágítást adott a lent elterülő, éjszakai látványra.
- Gyönyörű! – suttogta lenyűgözve Shin Shekyung.
- Akárcsak te – feleltem neki halkan, mire pirulva emelte rám tekintetét.
Itt volt az alkalom. Lehajoltam hozzá, miközben karjaimmal átkaroltam, és magamhoz húztam. Szemeiben láttam, hogy ő is ugyanolyan izgatott, akárcsak én. Egyre jobban közeledtem felé, már éreztem csábító ajkainak finom érintését….

Bumm! Hirtelen nyitottam ki a szemeimet. Key döbbent arccal szorongatott egy párnát. Bizonyára attól kaphattam az ébresztő löketet, mivel furcsa bizsergést éreztem az arcomon.
Mi folyik itt? Minho és Taemin az ágyon dülöngélt, fejük rendellenes vörösödésbe kezdett. Valószínűleg nem sok volt hátra, hogy kirobbanjon belőlük a visszafojtott nevetés. Mi ilyen mulatságos? Talán én tettem valamit?
- Mi történt? – kérdeztem kissé fáradtan.
- Neked is jó reggelt, de elengedhetnél végre – mondta ekkor Onew.
- Mi van? – vágtam vissza, de ekkor már értettem, mire céloz.
Most döbbentem csak rá, hogy milyen pózban is fekszem. Álmomban egy gyönyörű lányt öleltem, de ez koránt sem tükrözte a valóságot. A jelenben, éppen szegény Onew lett az áldozat, akit még mindig öleltem a karjaimmal. Ijedten ültem fel az ágyon, miközben riadtan néztem a többiekre. Beletelt egy kis időbe, mire tudatosult bennem a cselekedetem.
- Jézusom! – pattantam ki az ágyból, mire a környezetemből egyszerre robbant ki a nevetés.
- Ezt fel kellett volna venni! – kiáltotta Taemin, miközben már a hasát fogta összegörnyedve.
- Mit csináltam? – kérdeztem gyanúsan.
- Hát, az még oké, hogy leesel az ágyról, de Onew simogatása már egy kicsit sok volt, nem gondolod?
Leblokkoltam. Mindent amit álmomban elkövettem, azt szegény barátomon hajtottam volna végig?  
- Azért ugye nem csókoltam meg?! – fakadtam ki kétségbeesetten, mire még nagyobb lett a hahotázás.
- Szerencsére nem – mondta Onew, aki eddig hallgatagon figyelt, de most már ő is vigyorgott.
- Bocs, nem akartam – kezdtem szabadkozni, de a másik leintett.
- Semmi gáz, csak legközelebb próbálj meg uralkodni magadon! – nevetett fel.
- Jó, meglátom mit tehetek az ügy érdekében.
- Azért eléggé meglepő, hogy az ágyról való lezuhanásra nem keltél fel, de a párnával sikerült ezt megtenni! – nézett rám hitetlenkedve Key.
- Jó, akadjunk le a témáról – kértem. Eléggé cikis ez anélkül is, hogy folyton felemlegetnék.
Sóhajtva dörzsöltem meg az arcom, majd elindultam a fürdőszoba felé. Igen ám, de rosszul vettem be a kanyart, és sikeresen belerúgtam a szekrény sarkába, ami hatására éles fájdalom hasított a lábamba.
- Au! Ez nem lehet igaz! – szisszentem fel, miközben az áldozatot, vagyis a kisebbik lábujjamat dörzsölgettem.
- Hát, ez nem a te napod! – vigyorgott rám Onew.
- Jaj, fogjátok már be! – morogtam, majd bicegve mentem ki végre a fürdőszobába.
A liluló kisujjam nem mutatott valami szép látványt, így bekászálódtam a kádba, és megnyitottam a csapot, ezzel hideg vizet engedve rá. Szerencsémre kezdte visszanyerni  eredeti színét.
Azt hiszem, jobb, ha járok egyet, mielőtt még újabb károkat okoznék magamban, vagy ismét rámásznék valakire. Így aztán megtöröltem a lábam egy törölközővel, és öltözködni kezdtem.
- Merre mész? – jött ki a szobából Minho, pont amikor felvettem a kabátomat.
- Szétnézek pár boltban. Ezek után rám fér, nem gondolod? – néztem rá, miközben savanyú pofát vágtam.
- De, csak ne maradj sokáig! – vigyorgott rám, majd bement a fürdőbe.
Ha nem csapnak el út közben, akkor már volt miért felkelnem ma reggel, már ha az előbb incidenst felkeltésnek lehet nevezni. Fejemre húztam a sapkámat, azután pedig kiléptem az utcára. Hazudtam Minhonak, egyszerűen csak sétálni akartam egy kiadósat. Nem is tudom, hogy miért nem mondtam meg az igazat. Mindegy, nem fontos.
Akaratlanul is olyan dolgok kezdtek el járni a fejemben, amikre egyáltalán nem akartam gondolni, de már késő volt.

A nevem Kim Jonghyun. 1990. április nyolcadikán születtem, Szöul városában. Békésen éltem mindennapjaimat egészen addig, amíg részt nem vettem a SHINee nevű együttes válogatóján. Ott kezdődött el minden.
Régebben még volt magánéletem, el tudtam menni egy boltba anélkül, hogy bárkit is érdekelnék. Persze most, ha legalább öt ember nem fordult utánam, akkor egy sem. Jó a hírnév, de csak mértékkel.
Sóhajtva dőltem neki egy padnak. Bármerre is néztem, mindenhonnan a saját képmásom nézett vissza rám, a karácsonyi koncertet reklámozva. Karácsony. Csak pár hét, és ismét a színpadon fogok állni, arcomon pedig azt az álarcot fogom viselni, amit már legalább két éve tartok magamon.
Az én problémám az, hogy két személy vagyok egyszerre. Tudom, eléggé furán hangzik, de igaz. Az egyik a saját, igazi énem. Ha példát is kellene mondanom rá, akkor a nem is olyan régen történtek tökéletesen alátámasztanák ezt. Egy kétbalkezes bohóc vagyok, már ha rossz napom van. A másik Jonghyun azonban teljesen más. Őt mutatom a médiának, a paparazziknak, mindenkinek, aki nem ismer közelebbről.
Úgy érzem magam, mint aki fél életet él. Gyakran fent vagyok hajnalig, hogy válaszoljak a rajongók UFO üzeneteire, mert ez az a dolog, ami szerintem a legjobb, ami történhetett velem. Nekik nem kell megjátszanom túlságosan magam. Sok barátot szereztem így, akik nem is sejtik mi mindent köszönhetek nekik. Miattuk nem veszítettem el még az igazi énem. Ők éltették egészen idáig. 
Persze a fanoknak is megvannak a hátrányaik.  A folyamatos támadások, amik a barátnőmet, vagyis Shin Shekyungot érik, azért engem is kiborítanak. Nem értem miért teszik, pedig a lány egy olyan ember, aki képes feledtetni velem minden problémámat, és megért még akkor is, ha sokszor elviselhetetlenné válok. Ezt nem érdemli meg a rajongók részéről. Rám kellene haragudniuk, nem pedig rá! Ennyire nagy bűn lenne a szerelem? Sajnos a médiának mutatott énemnek nyugodtnak kell maradnia még akkor is, ha a belsőmben már jócskán ég az „Elég!” feliratú kis izzó.
Sokan valószínűleg csalódnának bennem, ha így látnának, de ez nem jelenti azt, hogy el se fogadnának engem. Az együttessel szemben viszont nem tehetem meg ezt, hiszen az a hírnevünket csorbítaná. Képes vagyok olyan kemény lenni, mint amit a külvilágnak mutatok, de nincs ember, aki ezt hosszú távon fent tudná tartani. Nagyon megelégeltem már ezt a helyzetet.
Szétnéztem, közben ismét megakadt a tekintetem a képeinken. Ha képesek lennének beszélni, akkor mit mondanának rólam? Merjek változtatni? Ez lenne a legjobb megoldás.
Hirtelen döntöttem. Mostantól nem fogom háttérbe szorítani az igazi énem! Meglepődtem azon, hogy ilyen könnyen döntésre tudtam jutni. Kellemes megkönnyebbülést éreztem szétáradni magamban, ami azt sugallta, hogy jót cselekszem.
Az idő múlására a telefonom rezgése ébresztett rá.
„Hol vagy már? Miért nem válaszolsz?”
Ez az üzenet a csapat „anyukája” írta, vagyis Key. Fázósan húztam összébb magamon a kabátot. Nem fogadott hívások és SMS-ek hada tekintett vissza rám a telefonomból. Ennyire elbambultam volna? 
Sóhajtva álltam fel, azután pedig kinyújtóztatta elgémberedett tagjaimat. Lassú léptekkel indultam el hazafelé, ha pontos akartam lenni, az igazi életem felé. Egészen biztosan éreztem, hogy végre sikerülni fog, újra önmagam leszek.
Elmosolyodtam. Miközben ezeken gondolkoztam, a maga hófehér gyönyörűségében kezdett hullani, a lelkemet is megtisztító hó. Viszlát csúf álarc. Itt az ideje, hogy eldobjalak magamtól, méghozzá örökre.