Sosem gondoltam volna, hogy egyszer sírva ordítom apám szemébe otthon, hogy haza akarok menni, mégis megtettem, s rácsaptam az ajtót. Az első fél órát futva tettem meg, amikor rájöttem: nincs hová mennem. Vagyis, lenne, de gondolom a ház üres én meg egy szál pulcsiban rohantam ki a házból… a házból, amit otthonomnak neveztem, de… egyszerűen már nem bírtam…

*

- Kisfiam, most kaptuk meg a félévi értesítőt és gyalázatosak a jegyeid. Megígérted, hogy ez az egész nem fog a tanulás rovására menni.
- Apa, hagyjuk ezt, fáradt vagyok. Most jött… - kezdtem bele, és már indultam a szobám felé, mikor idegesen rám kiáltott.
- Lee Taemin! Ne fordíts nekem hátat! Megígértél valamit, mégis az ellenkezője történik. Magyarázatot várok!
- Édesem, mi a baj? Miért kiabálsz Taeminnel? – jött le anya is az emeletről. Éreztem, hogy nem fogom sokáig bírni, idegileg. Már lassan egy hete rosszul voltam a kialvatlanságtól és a fáradtságtól már sírhatnékom volt.
- Téged nem háborít fel a fiunk iskolai teljesítménye? Én magyarázatot akarok arra, hogy a fiam mitől vált kitűnőből közepes tanulóvá!

Én nem… nekem csak elegem lett belőle, besokalltam és kiborultam…

- Magyarázatot? Rendben, csak mondd ki még egyszer a nevemet, az a magyarázat! Nem tudom feltűnt-e, de az elmúlt három évben több millió ember szerzett tudomást az én és még másik négy fiú nevéről! Tudod, az együttes, amiben énekelek és táncolok! És ez a szám csak Ázsia! – egyre jobban kikeltem magamból, már szemem is könnyes lett, kiadtam mindent, ami az évek alatt felgyülemlett. – És az ügynökségnél elvárják, hogy tartsuk ezt a szintet, sőt egyre többet és többet várnak el tőlünk, a nyakunkon van a japán debütálás! Napi öt-hat órás próbák előtt és után ilyen-olyan fotózás, interjú, fellépés, műsor, több órás megbeszélés és időpont egyeztetés! Te pedig jössz nekem azzal, hogy miért nem tartom a tökéletes szintet az iskolában? Én kérek elnézés!
- Taeminnie…
- Ha ennyire eleged van az egészből, akkor lépj ki! Ennyire egyszerű! A tanulás az első, aztán jöhet a szórakozás! – csapott az asztalra és kiáltott rám apám.
- Nem fogod fel, hogy ez nem szórakozás? Persze, élvezem, az életemet jelenti a tánc, az éneklés és a fiúk, de ez nem egy szórakozás, mint ahogy azt te elképzeled. Nekem ez a munkám! Te is a munkának szenteled az életed, itthon sem vagy, ez is ritka alkalmak egyike, de most is ordítasz velem a jegyeim miatt… - már szabályosan sírtam, túl sok volt ez most egyszerre.
- Én értetek csinálom!
- Mert nekem csak önös céljaim vannak, hát hogyne! Szerinted miért adtam nektek mindent eddig, amit a fizetésből láttunk? Miért nem szórom a pénzt? Megtehetném, de nem teszem! De belépek az ajtón és romlottak a jegyeim! Lehetetlen kérés, hogy egy kis megértést szeretnék, és itthon azt érezzem, hogy támogatnak? Hogy azt érezzem, itthon vagyok… - elhalkult a hangom, már csak suttogtam az utolsó mondatot.
- Édesem, mi tudod, hogy mindig és mindenben támogattunk, számíthatsz ránk – jött felém anya, hogy átöleljen, de elléptem előle.
- Azt látom… csak hagyjatok békén, haza akarok menni… - szaladtam ki a házból…

*

… És most itt ülök az esőben egy padon, belebámulva a semmibe és fogalmam sincs hova menjek. Mármint ötlet az van, de…
- Taemin?
- Kibum? – meglepetten fordultam hátra. Hogy kerül ő ide?
- Te jó ég, Taemin, meg fogsz fázni! Eszednél vagy? Egy szál pulcsiban, november végén, zuhogó esőben – tartotta fölém az esernyőt.
- Hyung, legalább te ne… – temettem kezeimbe arcom, térdeimre könyökölve. Pár pillanattal később megéreztem, ahogy mellém ült, fél kézzel átkarolta vállaim és magához húzott, én pedig vállára hajtottam fejem. Komolyan, tényleg szükségem volt most erre az ölelésre.
- Taeminnie, gyere, menjünk haza. Mindenki otthon van én is éppen azért indultam, hogy összeszedjelek. Majd ott elmondod, mi történt pontosan – simított végig hajamon, aztán felhúzott engem is padról és elindultunk hazafelé… talán tényleg hazafelé.

Átlépve a lakás küszöbét, kellemes meleg csapott meg, majd Kibum elkérte a mobilomat, hogy felhívja anyát, nem valószínű, hogy ma hazamegyek.
Belépve közös szobánkba, egy vigyorgó, csillogó szemű Jonghyunt pillantottam meg, aki, a témából ítélve, már több mint egy órája beszélgetett a barátnőjével, de amint meglátott, elköszönt tőle és lerakta a telefont.
- Taeminnie, vedd le a vizes ruhákat és fürödj meg jó meleg vízben, különben tüdőgyulladást kapsz – jött oda hozzám egy puha törölközővel és kezdte szárítani a hajam, én pedig átvéve tőle a törölközőt, nevetve toltam el magamtól.
- Köszi, hyung, de ez még megy magamtól. Különben sem vagy az anyám – nevettem rá.
- Ő valóban nem, de jelenleg én igen, és azt mondom, menj el lefürdeni, vagy vissza kiraklak az esőbe! – termett mögöttem Kibum, én pedig rápislogtam, majd a bejárati ajtó felé indultam. – Jössz vissza, de rögtön! Indíts fürdeni! – vágott rá egyet hátsómra, ahogy nevetve elszaladtam előtte, be a fürdőszobába.
Valahogy, ezt a környezetet inkább érzem otthonomnak – Kibum anyáskodása az a faja anyáskodás, amire ilyenkor pont szükségem van. Bár ahogy szemeibe néztem, láttam, hogy beszélni akar velem. Gondolom, anya mindent elmondott neki.
Hiába van otthon testvérem, Taesoon, valahogy Jonghyunt és Minhót sokkal inkább tekintem bátyáimnak. Jonghyun, aki minden szabadidejének a felét barátnőjére áldozza, a másik felét pedig velem tölti – legalábbis a pátyolgatásommal. Ő tényleg úgy tekint rám, mint az öccsére és egyben a csapat kisbabájára. Bár Kibummie-ummát nem körözi le.
Mosolyogva léptem ki a fürdőszobából – egyenesen Minho ölelő karjai közé. Ott álltunk az ajtó előtt percekig és ő csak ölelt a vállaimnál fogva és bújt hozzám, én pedig hátát simogattam. Őt tényleg, igazán a testvéremnek tekintettem és ő is úgy gondolt rám, mint az öccsére és mindentől meg akart védeni.
- Hyung…
- Anyukád engem hívott fel legelőször, hogy sírva elrohantál otthonról és semmit nem hoztál magaddal. Mi történt? – kérdezte halkan, még mindig engem ölelve, mire Jinki és Kibum is megjelentek mellettünk.
- Erre azért mi is kíváncsiak lennénk.
Alighogy ezt kimondták, Jonghyun sétált el mellettünk.
- Családi megbeszélés a nappaliban – nézett ránk vissza, mi pedig utána mentünk, aztán kényelmesen elhelyezkedtünk; Jonghyun a földre telepedett törökülésben, én a kanapéra ültem és egy párnát öleltem magamhoz, Minho jobb oldalról ült mellém, Kibum pedig baloldalról, egyik kezét térdemre téve, Jinki pedig az egyik fotelbe ült.
Ha történt bárkivel bármi, vagy, ahogy Jonghyun nevezte, családi megbeszélést tartottunk, mindig ugyanígy ültünk, leszámítva, hogy Kibum mindig amellé ült, akiről azt gondolta, legjobban meg fogja viselni a beszélgetés – most én voltam a soros.
Már vagy öt perce ültünk a nappaliban, de senki nem szólt semmit, csak nézett valamerre, a gondolataiba mélyedve, én pedig Jinkire nézve nagyon elszégyelltem magam, a párnát még jobban magamhoz szorítottam és a lábaimat is felhúztam. Jinki fáradtan, le-lecsukódó szemekkel ült ott, és nem szólt egy szót sem, nem siettetett senkit és semmit. Pedig ha valakinek, hát neki volna oka egy olyan dühkirohanásra, mint ami miatt vagyunk most itt a nappaliban.
 - Sajnálom – ennyi volt, amit negyed óra alatt ki tudtam nyögni. Kibum felsóhajtott és kicsit megszorította a térdemet én pedig elkezdtem beszélni. És csak mondtam és mondtam, hogy mennyire sok az, amit el kell viselnünk, hogy már nem bírtam és mennyire szégyellem magam, mert nekik sokkal nehezebb a dolguk, mint nekem, most mégis az én hisztim miatt vagyunk még mindig ébren, ahelyett, hogy kipihennénk a hetet…
- Taeminnie, holnap hétvége van – simított végig karomon nyugtatóan Kibum, de én nem hagytam magam.
- Igen, hétvége, de ettől függetlenül neked, hyung, és Jinki hyungnak holnap is mennetek kell, mert ti vezetitek a rádiót, Minho hyung pedig nemrég ért haza egy műsor felvételéről, ami után még utánam rohangált a városban, Jonghyun hyung pedig… - soroltam volna tovább, de Kibum félbe szakította érvelésemet.
- Hyunnie már két hete itthon döglik, lógatja a lábát, szórakozik a rajongóknak küldött üzenetekkel és hízeleg minden reggel, hogy főzzek neki.
- De hát te mondtad, hogy te vagy az anya, és egy anya főzni szokott, ráadásul te még finomakat is szoktál nekünk készíteni! – nézett Jonghyun ártatlanul Kibumra, aki elmosolyodott, de azért finoman tarkón legyintette, mert már megint hízelgett – a légkör pedig feloldódott, én pedig, bár a könnyeim még folytak, nevettem.
Minho a vállamra hajtotta fejét és mindkét kezével átölelte derekam és csak azt suttogta, hogy mennyire buta vagyok, hogy ilyenekre gondolok. Jinki is odajött hozzám, hogy átöleljen, megveregette hátamat, majd megkérdezte, hogy otthon, vagy itt szeretnék-e aludni, de én csak kézbevettem mobilomat és annyit mondtam, felhívom anyát. Bocsánatot kértem a korábbi viselkedésemért, hogy nem gondoltam komolyan, hogy nem támogatnak és nem törődnek velem, és megígértem, hogy javulni fognak a jegyeim, de ma azért szeretnék itt aludni a többiekkel, amit meg is engedett.
Végül a nappaliban ágyaztunk meg mindenkinek, és egymás hegyén-hátán helyezkedtünk el az alváshoz – én Jinki ölébe hajtottam a fejemet, Minho pedig engem ölelt, Kibum a kinyújtott kezemet fogta míg Jonghyun az ő hasán feküdt.
- Hyung – szóltam Jinkinek, aki félálomba még rám nézett, jelezve, hogy figyel. – Azt hiszem, nekem két otthonom van, és nagyon örülök, hogy ma itthon alhatok.
Jinki csak elmosolyodott, megsimogatta hajam, majd a fejemen is hagyta tenyerét. Olyanok voltunk, mint egy nagy család, és kijelenthettem:

Itthon vagyok.