Ma a koncertünk napja van. Tökéletesnek kell lennie. Ma nem hibázhatok. Jól kell csinálnom. A függöny szétnyílt. Ki kell lépnünk a színpadra. Félek. Hallom a tömeg ujjongását. Felcsendül a Lucifer pattogós ritmusa és tudom, hogy itt az idő, el kell kezdenem. Meghallom Onew hangját, ahogy énekli 숨을 곳도 찾지 못해 나는… és tudom, hogy nemsokára én következem. Most Key énekel. Én jövök. A mikrofont a számhoz emelem – a közönség hullámzik – és elkezdem énekelni, hogy 너는 그렇게…
Mielőtt befejezhettem volna, furcsa morajlás hallatszott és egy hatalmas robbanás. Nagyon megrémültünk, Onew pedig odajött mellém és megfogta a kezem. A közönség felé néztem, párak arcára félelem ült ki, de voltak, akik teljesen nyugodtak maradtak. Onew halkan a fülembe suttogta:
- Ez mi volt, Taemin? – kérdezte.
- Bizonyára csak a hadsereg gyakorlatozik- válaszoltam neki kissé bizonytalanul.
Aztán jött még egy. Ekkor kitört a pánik, és egy csapásra káosz alakult ki a nézőtéren. Egy katona jelent meg a csarnok ajtajában, zilált és véres volt az arca, azt mondta, hogy mindenki kövesse. Furcsa mód az emberek úgy viselkedtek, mint a birkák, senki sem kérdezett semmit, csak követék a katonát. Levitt minket a föld alá, közben mindenhol katonák voltak felfegyverezve, mintha egy akciófilm kellős közepébe csöppentünk volna. Elkezdtem félni. Onew még mindig a kezemet szorította, egy percre sem engedte el.
Ahogy haladtunk előre a sötét alagútban egyszer csak a katona megállt.
- Egy óvóhely?- kérdezte Minho.
- Mi van odakint? Miért jöttünk ide és mi volt az a nagy robbanás? – kérdezte kétségbeesve Key.
- Háború van…Észak-Korea egy órával ezelőtt lerohanta Dél-Koreát – mondta a katona. Látszólag nyugodt volt és magabiztos.
Megállt bennem az ütő. Le kellett ülnöm és csak meredten bámultam magam elé. Az arcom elfehéredett, hallottam, ahogyan a korábban vidám, életteli közönségünk most zokog és kétségbeesve mászkál fel és alá. Egyszer csak Minho odarohant hozzám:
- Nem láttad Jonghyunt?
- Nem.
- Nem találom sehol! Lehet, hogy elkeveredett a tömegben! 
- Mi? Ne! Még ez is?
Felpattantam és összeszedtem a banda megmaradt tagjait.
- Meg kell keresnünk Jonghyunt!
- Mi? Jonghyun eltűnt? – kérdezte Kibum kissé kételkedve.
- Nincs sehol. Nyoma veszett. Valószínűleg a tömegben veszett el, vagy lehet, hogy az egyik alagútban rosszfelé fordult. Mi van, ha kikeveredett a felszínre? Mi van, ha baja esett?- tájékoztattam Keyt az eset fontosságáról.
Minho rám nézett, próbált higgadt maradni.
- Meg kell keresnünk! Jonghyun a legérzékenyebb. Tudjátok, hogy nem bírja az ilyesmit. Meg kell találnunk!
- De mégis hogyan? – szakította félbe Onew. – Nem mehetünk ki mi is! Még megölnek.
- Lehet…de… vállalnunk kell a kockázatot.
- Igaza van! – Minho pártjára álltam – Nem ülhetünk itt tétlenül, miközben az egyik társunk veszélyben van!
- Én biztosan nem megyek sehova…- duzzogott Key – Jonghyun vessen magára. Egyébként is, bárhol lehet.
- Kibum, ne csináld! Emlékezz mennyit hülyültetek Jonghyunnal! Jonghyun az életünk része. Ha meghal, akkor elveszítünk egy nagyszerű embert. Ha Jonghyun nem lenne, valószínűleg a SHINee sem lenne.
Próbáltam Key lelkére hatni… sikerült. Életemben először láttam Keyt ilyennek. Ahogy az arcán végiggurultak a könnyek:
- Rendben… csináljuk! – szipogta Key.
- Szóval mindenki benne van?
Minho kérdésére egyhangú: IGEN! volt a válasz. Ám mivel mi vagyunk a SHINee, egész nap szemmel tartanak minket, meg kellett várnunk az éjszakát.
A terv az volt, hogy… igazából nem volt tervünk, a lényeg, hogy megtaláljuk Jonghyunt. Besötétedett, összepakoltunk és elindultunk a kijárat felé. A szökés az óvóhelyről meglepően egyszerű volt. Mire észbe kaptam egy hosszú, szűk alagútban barangoltunk Jonghyunt kutatva. Onew lehajtott fejjel sétált, valószínűleg még ő sem dolgozta fel a történteket. Minho pedig olyan magabiztos és erős volt, de mégis valami zavarta az összképet, az az aprócska pislákoló fény a szemében azt sugallta, hogy a lelke legmélyén fél és el akar tűnni innen. Key meg végig Minho hyung mellett maradt, mintha mellette érezte volna biztonságban magát.
Egyszer csak valami fura nevetést és beszélgetést hallottunk. Azt gondoltam, hogy bizonyára dél-koreai katonák, de amint Minho meglátta az egyenruhájukat és a vörös csillagot, azonnal berántott minket az egyik mellékalagútba.
Minho halkan odasuttogta nekünk:
- Ezek északiak.
Egymás kezét szorítva lassú és halk levegővétellel néztük végig, ahogyan elhaladnak mellettünk. Szerencsére nem vettek észre. Miután elmentek gyors léptekkel hagytuk el a helyszínt.
Találtunk egy csapóajtót egy létrával, ami a felszínre vezetett. Először Minho ment ki, majd Onew, aztán Key és végül én. Amikor kiértem ledermedtem, gyökeret vert a lában, tátott szájjal bámultam, hogy az egykor gyönyörű, nyüzsgő Szöul most romokban áll. Csak a nők és gyerekek sírását, és jajszavát lehetett hallani. Észhez kellett térnem, most a legfontosabb, hogy épségben megtaláljuk Jonghyunt.
- Váljunk szét - mondta Minho.
- Nem! Nem válhatunk szét! – förmedtem rá.
- De úgy nagyobb esélyünk van arra, hogy megtaláljuk.
- Nem! Akkor sem válunk szét! Együtt biztonságosabb.
- Lehet, de…
- Nincs de! – vágtam a szavába – Együtt maradunk és kész. Ebből nincs vita!
- Jó, jó legyen, de így több ideig fog tartani – egyezett bele végül Minho.
Jonghyunt a színpad és a csarnok körül kerestük. Jonghyun ugyanis az az ember volt, aki ilyen helyzetben csak begubózik és vár, amíg nem jön valaki. Így is lett. Onew megtalálta Jonghyunt egy telefonfülkében összekuporodva, nem messze a csarnok bejáratától, kimeredt szemekkel. Úgy tűnt, kisebb sokkhatás érte, a feje vérzett és mindene tele volt karcolásokkal. Key azonnal odarohant hozzá. Próbálta szólítgatni, de Jonghyun nem reagált, végül Minho egy kicsit megcsapkodta az arcát. Ettől egyből észhez tért.
Kibum megölelte:
- Örülök, hogy újra velünk vagy.
Jonghyun nagy szemekkel nézett rá, ugyanis Keyre az ilyesmi nem volt jellemző.
- Én is örülök, hogy itt vagytok velem. Már azt hittem sosem jöttök.
Egyszer csak azt hallom, hogy valaki sír. Átnéztem az út túloldalára és azt láttam, hogy egy anya a halott fia fölé borulva zokog. Ekkor egy lövést hallottam. Az anya a fiára borult és kilehelte a lelkét. Azonnal felpattantam:
- Menni kellene – vetettem oda sietve a szavakat a félelemtől remegve.
Miközben mentünk egyszer csak egy nagy tömeg jött velünk szembe. Az tömegből valaki ránk kiáltott.
- FEKÜDJ!!!
A sötétség miatt nem láttunk semmit csak a város lámpásai világítottak néhol. Minho azonban későn kapcsolt és a golyó, amit nekünk szántak éppen horzsolta a vállát. Odarohant hozzánk a különös férfi a tömegből. Olyan ismerős volt. Lazán előrántott egy pisztolyt a zsebéből és a lövés irányába célzott, és meghúzta a ravaszt.
- Ez Rain! – kiáltott fel Onew miközben bukdácsolva, el-elesve feltápászkodott a földről.
Igen, ő volt az, bár a sötétben nehezen kivehető volt az arca. Letépett egy darabot az egyenruhájából és bekötötte vele Minho hyung karját.
- Gyertek velem! – szólt ránk Rain. - Ti vagytok a SHINee, igaz?
- Igen – válaszoltunk szinkronban.
Többet nem szólt hozzánk, mi meg csak követtük.
Elvitt minket a saját bunkerjába. Elképesztő volt, mindennel fel volt szerelve, mintha már régóta készült volna a háborúra.
- Éhesek vagytok? – kérdezte és még mielőtt válaszoltunk volna már főzte is a rizst.
Nagyon éhes voltam, már fél napja nem ettem semmit, a többieknek is kopogott a szeme az éhségtől. Evés közben Onew feltette a nagy kérdést:
- Rain, te… hogy kerültél ide? Miért vagy egyenruhában? Hogy lehet nálad fegyver, és mi ez a felszerelt bunker?
Kimeredt szemekkel, és érdeklődő tekintettel meredtem rá.
- Két évre be kellett vonulnom katonának, és hát… jött a háború. Nekem még volt egy évem a katonaságnál, így hát kénytelen voltam részt venni a csatában – válaszolt Rain, miközben egy kanál rizst vett a szájába – És ti? Ti hogyan kerültetek ide? Nektek nem úton kellene lennetek Amerikába?
Elmeséltük neki az egész történetet, hogyan is kerültünk ide.
Mire végeztünk az evéssel már nagyon késő volt, ideje volt aludni. Key nyavalygott még egy sort lefekvés előtt, hogy meleg vizet akar, meg hajat mosni, de végül elaludt. Én azonban egy percet sem tudtam aludni. Felültem és csak arra gondoltam, hogy ez biztosan csak egy rossz álom. Szörnyű belegondolni, hogy háború van. Egyszerűen nem tudom felfogni. Gondoltam a családomra, az iskolámra, a barátaimra. Könnybe lábadt a szemem és elszorult a szívem, ha arra gondoltam, lehet, hogy már mind meghaltak. Nagyon sok kérdés halmozódott fel bennem: mi robbantotta ki a háborút? Miért pont ma, miért pont most? Vajon él még a családom? Erősnek kell lennem, de annyira felkavar ez az egész. Aludnom kellene, de nem tudok.
Hajnalban Rain keltett minket:
- Felkelni!!! Visszaviszlek titeket az óvóhelyetekre.
- De előtte együnk – mondta nyúzott fejjel Jonghyun.
Rainnek nem kellett kétszer mondani, már ott is volt az asztalon a rizs. Rain evés közben bekapcsolta az adóvevőjén a rádiót:
- Jó reggelt! A háború Észak-Korea és Dél-Korea között egyre súlyosbodik. Észak- Korea az arabokkal szövetkezett. Kína még mindig nem döntötte el, hogy melyik fél mellé áll. Amerika Dél-Korea pártját fogja. A dél-koreai idol csapatokat már el is szállították az Egyesült Államokba, kivéve egyet. A SHINeet még mindig keresik. Most kaptuk a hírt, hogy Kim Jongwoont a Super Junior egyik tagját tegnap este meggyilkolták a…
- Indulás! – kerekedett fel Rain miközben kikapcsolta az adóvevőt.
A falat megállt a számban a halálhír hallatán, de azt tettem, amit Rain mondott. Rain ismerte Szöult, mint a tenyerét, így könnyen megtaláltuk az óvóhelyre vezető utat. Innen felgyorsultak az események. Minden olyan gyorsan történt. Rain ismert egy rövidebb utat. Végig a föld alatt mentünk, hogy minél kevesebb katonába ütközzünk. Mikor elértük a célt, az óvóhelyet, már csak két katona állt ott, akik csak ránk vártak, mintha tudták volna, hogy jövünk. Azonnal beraktak minket egy kocsiba és már száguldottunk is a reptérre. Mikor odaértünk, csak azt láttam, hogy mindenhol felszerelt katonák és őrök vigyáznak, és minden romokban van. Senki sem mondott semmit, csak begyömöszöltek minket repülőgépbe és felszálltunk.
Volt a gépen egy nővér, aki segített ellátni, Minho és Jonghyun sérüléseit és már úton is voltunk Amerikába. Reménykedjünk a legjobbakban. A SHINee új feladata lesz reményt önteni az emberekbe és felhívni a figyelmet Dél-Koreára. Erősnek kell lennünk, hogy mások is azok lehessenek.