„Még ha az idő vissza is fordul, elkövetett bűnödet meg nem változtathatod.”

Taemin
Mért van az, hogy mikor a szemedbe nézek, nem látok mást, csak csalódottságot, és abszurd kiábrándultságot? Mért teszel úgy, mintha minden egyes nap ugyanolyan komor, és üres lenne? Mintha azt mondanád: „Reggel van, de megint ugyan az a nap kelt fel”. Miért nem veszed észre, hogy eltávolodnak tőled az emberek, mert lekezelő, és közömbös vagy mindenkivel szemben. Egymilliószor a szádba rághatom, hogy azért nincsenek barátaid, mert ilyen vagy, de nem sok haszna van. Elengeded a füled mellett, ahogy azt is, hogy nekem te vagy a legfontosabb…

- Minho! Minho-hyung! Figyelsz rám? - kérdezem némiképp dühösen, mikor már harmincadjára énekelem el ugyanazt a részt. - Jó lesz így a szöveg?
- Hm? - néz rám.
- Megint nem figyelsz! Együtt kell megírnunk azt a dalszöveget. Örülnék, ha legalább egy hangyányi figyelmet tanúsítanál! - csapok idegesen az asztalra.
- Hiszen készen van - pillant a papírra.
- Igen, mert én megírtam, de együtt kellett volna! Szóval jó lesz így? - mutatom fel, hogy biztosan lássa, de megcsörren a mobilja.
- Ezt fel kell vennem - mondja, és kimegy a szobából.
Ilyen nincs - sóhajtok lemondóan. Összeszedem a papírokat, és lemegyek a stúdióba. Nem érdekel, hogy Minho nem segített. Készen van, és ez a lényeg.
Belépek a hangmérnöki szobába, ahol Hyunnie és Kibum éppen az alapot keverik.
- Tessék - rakom le a szöveget egy kottaállványra.
- Végeztetek is? - néz rám Jongie.
- Öhm… igen. Befejeztük - nem mondom el. Teljesen felesleges lenne. Nincs szükségünk még egy konfliktusra a mai nap folyamán.
Közben Jinki is befut. Lepakol az egyik székre, és előszedi a kottáit.
- Készen van a szöveg?
Rám néz, de próbálom kerülni a tekintetét. Őt nem átvágni, egyből megérzi, ha valami nincs rendben. Mivel választ nem kap, odaadja a kottákat Kibumnak, és előszedi a pénztárcáját.
- Hozok szendvicset. Taemin segítenél? Nem bírok el öt tányért - mosolyog kedvesen, de már tudom, mit akar.
- Hogyne - bólintok, és követem a büfé felé.
- Jól van, most már beszélhetsz. Mi bánt? - karolja át a nyakam.
- Csak a szokásos… - fújom az általános szövegem.
- Megint Minho?
- Igen. Teljesen kikészít! Sosem figyel rám, a dalszöveget is egyedül írtam meg. Már nem is foglalkozik velem! - elborul az agyam, és mindent elkotyogok, amit nem szabadott volna.
- Mióta is vagytok együtt? - kérdezi halálosan komoly arckifejezéssel.
- Nem elég régóta ahhoz, hogy így bánjon velem! Ennyire unja a képem, vagy mi? Már nem vagyok elég jó neki? - borulok ki, és ha nem ölel meg esküszöm, elsírom magam.
- Oké, figyelj rám - fordít maga felé. - Ne hagyd, hogy ezt tegye veled. Ha továbbra sem változat a modorán, az lenne a legjobb, ha véget vetnél ennek az egésznek.
- De én… én szeretem. Nem is tudja mennyire - pillantok fel rá, könnyektől elhomályosult tekintettel.
- Jaj, Taemin - ölel magához. - Elhiszem, de ezt akkor sem hagyhatod annyiban - simít végig a hajamon, majd a hátamon. Egy halk „tudom”-mal válaszolok, aztán hozzáteszi:
- Tedd azt, amit a szíved diktál.

Mire visszaérkezünk a szendvicsekkel, már mindenki bent van. Kibum, amint megpillantja az éltető uzsonnát, otthagy csapot-papot, és lekapja a legfelső tányért.
- Remek! Éhen halok! - és hatalmasat harap.
Miután elfogyasztottunk mindent, nekiálltunk a szám felvételének. Minho persze egyfolytában belekötött a szövegbe.
- Amikor kérdeztem jó-e, a legkisebb gondod is nagyobb volt ennél, most meg azt mondod, lehetne jobb is?! - kiabálok vele.
- Igen, képzeld, azt mondom, mert az eddigi számainkat ez meg sem közelíti! És tudod miért? Mert nem te írtad a szövegét!
Na most van elegem. Igaza van Jinkinek. Ezt nem vagyok hajlandó tovább elviselni.
- Tudod mit? Choi Minho? Végeztünk - jelentem ki, és eltakarodok a teremből.

Hogy lehet ekkora egy bunkó paraszt? Élvezi, ha sírni lát, hogyha beletapos a lelkembe? Ebben leli örömét? Amióta megkapta azt az MC szerepet a Music Core-on, és főszerepet ajánlottak neki a Pianistben, azóta teljesen el van szállva magától. Hát komolyan ezt teszi a hírnév az emberekkel? Mert ha igen, akkor köszönöm szépen, én nem kérek belőle.

Megérkezve a dormba, előkapom a bőröndömet, és az utazótáskámat. Feltárom beépített szekrényem ajtaját, és csurig tömöm ruhákkal a gurulóst, míg a kisebbikbe a személyes holmijaimat pakolom. Alig marad néhány dolog a polcokon, a szekrény szinte üres. Megállok az éjjeliszekrény előtt, ahol a fiúk képei szépen sorban állnak. Balról jobbra haladva pakolom el a bőrönd felső fiókjába, kivéve az utolsót. Még egyszer utoljára megnézem, aztán lefordítom, és elhagyom a szobámat.
Kapom a kabátom, kedvenc szürke sapkám, átvetem a vállamon az utazótáskát, a bőröndöm meg húzom magam után. Bezárom az ajtót, a kulcsot pedig a postaládába dobom. Hívok egy taxit, és a reptérre indulok.

Minho
A fiúk egész nap nem szóltak hozzám. Azt hiszik, a némasággal meg tudnak büntetni? Hát nagyon rosszul hiszik. Akár tetszik, akár nem, ez a szöveg akkor is egy nagy szar. De különben nem értem, hogy Taeminnek mért kellett úgy felkapnia a vizet, aztán meg szakítania. Nehogy véletlenül tévedésbe essen, nagyon jól megleszek én nélküle is - gondolkozok, miközben, magam sem tudom miért lettem ilyen ideges, de egyfolytában fel-alá mászkálok… míg Jinki nekem nem jön.
- Nézz már a lábad elé! - mordulok rá, de utána meg is bánom. Most aztán nem úszom meg a szembeszédet.
- Nagyon vigyázz a szádra, Minho! - szorítja meg a karom. - Észre sem veszed, mit teszel magad körül az emberekkel? Nem tűnik fel, hogy nap, mint nap megbántod Taemint? Fel sem fogom, hogy bír még ezek után szeretni téged! Mért nem tudsz olyan lenni, mint régen? Mi történt azzal a Minhoval, aki reggelente ágyba viszi a reggelit, és a nap minden percében elmondja, mennyire szereti őt? Nem emlékszel mennyire boldogok voltatok? Olyan lettél, mint azok a sznob hírességek, akik azt hiszik, mindent megkapnak, csak, mert ismeri őket a világ! De ne feledd, ha egyikünkkel is összeakasztod a bajszod, a karriered nem felfelé, hanem a pokol felé fog ívelni. Gondolkozz el ezen - gyilkos pillantások közepette távozik.
Hát, az alapos fejmosást, azt hiszem, megkaptam. De teljesen mindegy. Úgy sem fogtam, mit hadovált itt össze-vissza.

Egészen estig, míg haza nem értünk, ez a pokoli hangulat uralkodott a stúdióban, a kocsiban, mindenhol. Nem bírom. Könyörgöm, inkább üvöltsétek le a fejemet, de ne nézzetek úgy, mintha egy ember halálát okoztam volna!
Végre hálát adhatok az égnek, hazaérkeztünk. Jinki előre küld, hogy beszéljek Taeminnel, és kérjek tőle bocsánatot.
Lerakom a táskám, és a szobájához indulok. Bekopogok, de semmi válasz. Biztosan haragszik rám, ezért nem nyitja ki. Lenyomom a kilincset, és benyitok.

A szívem a torkomban dobog az üres szoba láttán. A beépített szekrény is üres. Csak az éjjeliszekrényen ketyeg a kis vekker, mellette pedig egy lefordított fénykép.
Az én fényképem.
- Hol van Taemin? - hallom Hyunnie döbbent hangját az ajtóból.
- Elment…
Jinki lép mellém, a mobilját mutatva.
- Hagyott egy üzenetet.
„Elutazok, ne keressetek. UI.: A.J.L.”
- AJL? Mi a franc ez? - kérdezem ingerülten.
Mind lesütött szemekkel bámulnak, és éreztetik, nem csak azt nem tudják, de azt sem, most mit kellene tennünk.
- Megkeresem - viharzok ki a szobából, le az emeletről.
- Most hova mész? - kiált utánam Jinki.
- A reptérre. Valaki csak találkozott vele! - kapom magamra a kabátom, közben hívom a sofőrünket, talán még nem jár olyan messze.
Perceken belül megérkezem, és rohanok az információs pulthoz, majd hirtelenjében rákiáltok az asszisztens lányra.
- Nem látott erre egy szőke, körülbelül százhetven magas, tizennyolc éves fiút? Taeminnek hívják! - zúdítom rá a dolgot, mire megszeppenten ül a pult mögött.
- Igen, igen, ismerem. Délután járt itt, jegyet váltott a négyórás New York-i járatra. Egy cím is van itt - mutat fel egy papírt.
„42. utca, 12. A.J.L.” - Itt is ugyan az.
- Kérek egy jegyet a legközelebbi New Yorkba induló gépre – csapom le a pultra a bankkártyám.

Két órával később leszállok a New York-i reptéren, és taxival indulok tovább. Nem törődtem, a többiekkel, hogy otthagytam őket, csak az járt a fejemben, hogy megtaláljam.
A sofőr kitesz a 42. utca elején, miután nem értette, mit beszéltem a reptértől a városközpontig egyfolytában. Közben csak egyre idegesebb leszek, és még az is felmerül bennem, mi van, ha hamis címet adott meg, és nem akarja, hogy megtaláljam? Azt is megérteném, ha soha többé nem akarna látni. Nagyon csúnyán viselkedtem vele - merülök bele bűneim következményeibe.
Haladok tovább, számolom a házszámokat… és nekimegyek egy postaládának, a járda szélén.
„42. street, 12. A.J.L.”
Ez az! - kiáltok magamban, és bekopogok az ajtón. Perceken belül nyílik is, mire döbbenetemben hátra hőkölök.
- Amber? - csak most esik le a dolog, és bizony nagyot koppan. A három betű egy monogram, ez valószínűleg pedig az ő New York-i háza. Illetve a szüleié. Gondolhattam volna, ha külföldre utazik, csak ide jöhet.
- Ki az, Amber? - lép mögé, egy magas, elegánsan felöltözött férfi. Kizárásos alapon, az apja.
Nem válaszol, csak mered rám komoran, és szúrós tekintettel.
- Mit keresel itt? - kérdezi tőlem, cseppet sem jóindulatból.
- Taemin itt van? - nyújtogatom a nyakam, hátha belátok mögötte.
Kitárja az ajtót, és int, hogy kövessem, a nappaliban viszont előre enged.
A kanapén Taemin ül, Amber édesanyja pedig vigasztalja.
- Taemin - szólítom meg. Felnéz rám kisírt szemeivel, és vörös arcával.
- Hogy kerülsz ide? - szipog, és szemét törölgeti.
- Utánad jöttem - térdelek le elé, és magamhoz szorítom. - Annyira megijedtem, mikor nem találtalak otthon! Szégyellem a viselkedésem, de megtanultam a leckét. Kérlek - nézek a szemébe - Kérlek, gyere haza!
- Mért tenném? Te nem törődsz mással, csak a karriereddel!
- Nem! - vágom rá. - Visszamondom a Pianistet, és a Music Core-t is. Többé nem hagyom, hogy elcsábítson a hírnév!
- De… Minho-hyung, ezt nem teheted… - hajtja le a fejét.
- De igen, megtehetem. És meg is teszem. Visszamondok minden tévés szereplést, ha kell, reggel ágyba viszem a reggelit. Átutazom érted akár a fél világot, és ha kell, minden nap elmondom, mennyire szeretlek!

Taemin
„Kedves Naplóm!
Aznap eldöntöttem, hogy naplót fogok írni. Ott abban a percben Ambernél, sírva borultam Minho karjaiba, és rájöttem valami nagyon fontosra.
Hiába szól minden a hírnévről, ha közben elfelejtjük azt, aki a legfontosabb a számunkra. Nem kell átutazni a fél világot azért, hogy rájöjjünk, akit a legjobban szeretünk, mindig ott áll mellettünk.”