Mindig van valami kis pihe a hajában. Mintha folyton elektromosság lengené körül a buksiját és egyszerűen fölszippantja a kis szöszöket, amik itt keringenek a rádió felvételi termében. Muszáj leszedegetni őket. 
- Onew és Taemin! Kezdődik a felvétel, ne kurkásszátok már egymást! Iparkodjatok!
A felvételen igyekeztünk az összes begyakorolt és spontán poént elsütni és kiélvezni, egyszerűen képtelenség Taeminnel komolynak maradni, a riporter által kikönyörgött dalt sem tudtam csuklás nélkül elénekelni, mert láttam a szemem sarkából Taemin szőke gombafejét, ahogy pukkadozik a röhögéstől. Bosszúból belecsíptem az oldalába, mire ijedtében belebólintott a mikrofonba.
Igazából, nagyon fárasztó volt a felvétel, és tökéletesen érdektelen. Alig vártam, hogy vége legyen, és elindulhassunk a legközelebbi könyvesboltba, muszáj kicsit palléroznom a műveltségemet. Arra gondoltam, veszek egy igazi amerikai klasszikust, Taemint is próbálom megtéríteni és miközben nyakig bebugyolálva sétálunk a Kyobo Mungo felé, mesélek neki Mark Twainről. Teljesen el van bűvölve, néz rám a hatalmas szemeivel és látom rajta, sikeres a misszióm, mert elhatározza, hogy megveszi a Huckleberry Finnt. Remek. Imádom, hogy rögtön érti és érzi is, amit mondok. És a hiúságomat is legyezgeti. Belépünk a pompásan kivilágított, több emeletes könyvpalotába.

***

Végre egyedül. Onewnak képtelenség ellenállni, olyan lendülettel és lelkesedéssel beszélt Twainről, hogy most itt hasalok a matracomon és mellettem egy könyv. Szerinte hasonlítok egy kicsit Huckra, mert mindenki megszeret, akkor is, ha valami ostobaságot csinálok. Bár ahogy elnézem, ez lesz az egyetlen közös pontunk a sráccal.
Alig fogok bele az első oldalakba, mandarint majszolva, amikor beront Onew. Arca egyszerre feldúlt és izgatott, ujjaival hátrasöpri a haját és odahengeredik mellém a matracomra. Türelmetlenül rámmered, ajkát harapdálja, miközben közel hajol hozzám és sejtelmesen suttogja:
- Ez egyszerűen őrület!
Kivár. Hatásszünet. Zavartan rámosolygok:
-  Mi van már, hyeong?
-  A könyvem…emlékszel ugye, hogy az utolsó, csomagolatlan példányt tudtam csak megvenni? Képzeld, egy levél volt a lapjai közé rejtve.
Onew most fontoskodó képet vág. Azt várja, hogy könyörögjek. Hát, jó:
-  És? Mi áll a levélben? – érdeklődöm.
-  Egy öngyilkos utolsó levele.
-  Most hülyéskedsz? – ez kezd tényleg érdekes lenni. – Mutasd már!
-  Itt van. Olvasd és sírj!
Miközben olvasom a nyilvánvalóan női kéz írta, kissé érzelgős sorokat a közelgő felvételi vizsgák nehézségeiről, Onew kommentálja önmagát:
-  Biztos vagyok benne, hogy még életben van. Nem gondolod, hogy tennünk kéne valamit?
-  Mégis mit tehetnénk? Kim Kyeong-eun, ezernyi lány hord ilyen nevet. Istenem, Jinki, túl romantikus elképzeléseid vannak.
-  Na, majd meglátod.
Érzem, hogy több lelkesedést várt volna tőlem, de semmi közünk ahhoz a lányhoz. Onew egzaltáltsága mögött megsejtem a magányát. Igen, a legjobb lesz, ha utánafutok… 

***

Úgy tűnik, Taemin mégsem nyitott a kalandokra, pedig mennyit papoltam neki Twainről. De már hallom is, ahogy mezítlábas tappancsai csattognak a padlón, megfordulok, de már késő, egyenesen nekemfut, én pedig lehuppanok a fenekemre. Taemin rögtön simogatni kezdi a hátamat és sajnálkozik, rezignáltan feltápászkodom.
-  Szóval akkor benne vagy?
-  Miben? – értetlenkedik.
-  Megkeressük a lányt és segítünk neki. 
-  Felvételizel helyette, vagy mi?
-  Dehogy. Csak beszélünk vele.
-  És hogy fogod megtalálni?
-   Már kigondoltam. Visszamegyünk a könyvesboltba és ha szerencsénk van, a lány törzsvásárló. Akkor pedig van törzsvásárlói kártyája is. A mesét már kitaláltam, tutira megszerzem a címét.
Látom, hogy Taemin még szkeptikus. Valahogy kezd rám is átragadni. Végül is, ennek az egésznek semmi értelme. Úgy érzem, el vagyok szeparálva a világtól, mintha egy ragadós burok venne körül, amin képtelen vagyok áthatolni. Egy valódi, háromdimenziós, vizsgagondokkal küszködő lány – bolondság, de pontosan ilyen lányt keresek. Nem tudom, Taemin értené-e…
- Rendben! Vágjunk bele! – hallom Taemint, és ahogy rápillantok, látom, ahogy mosolyog, átfogja vállaimat vékony karjával és terelget befelé a szobámba. Leheveredünk a matracomra, és tervet kovácsolunk minden eshetőségre, végül Taemin befészkeli magát a mellkasomon, és fáradtan alszunk el egymás mellett.

***

Néha úgy érzem, hiába vagyok maknae, nekem kell vigyáznom Onew hyeongra. Ma belevágtunk a nagy kalandba és visszamentünk a Kyobo Mungoba. Nem tudom, hogy csinálta, de Onew öt percen belül tudta, hol lakik az a lány, akinek különben tényleg volt törzsvásárlói kártyája. Az eladó még autogramot is kért tőle, szóval hyeong bevethette híres sármját, láttam, ahogy felszabadultan kacag, miközben rajzolja az autogram-nyusziját.
Ahogy kilépünk Onew steptáncot lejt örömében, közben bolondosan csápol a karjával, végül a nyakamba ugrik. Ebben a szertelen állapotban zarándokoltunk el Kangnamba, ahol egy felhőkarcoló sokadik emeletén rá is akadtunk a Kim család névtáblácskájára. Ami azonban ezután következett, nehéz szavakba öntenem. Az ajtót, amin Onew bátortalanul kopogtatott, egy elaggott arcú, fehérbe öltözött asszony nyitotta ki. Kérdezni se kellett, tudtuk, hogy megtörtént. A lakonikus, rezignált válaszok gyorsan tájékoztattak minket arról, hogy Kyeong-eun megmérgezte magát tegnap este és nem tudták megmenteni az életét. Onew tántorogva vetette hátát a falnak, láttam, ahogy rázza vállát a zokogás, noha képtelen voltam megérteni, mi is játszódhatott le benne. Kezdeti optimizmusa ugyan rám is átragadt, legbelül pontosan tudtam, hogy Onew csupán képzelgéseinek rabja és hiába kapadozik az általa valóságosnak hitt élet után, neki azt az utat kell követnie, ami mellett már elkötelezte magát. Talán túl sok Twaint olvasott.

***

Képtelen vagyok elfogadni ezt. A metrón zötyögünk, orrunkon idétlen napszemüveggel a tél közepén, és ő folyamatosan suttog a fülembe. Vigasztalni próbál. Arról beszél, hogy ne álmodozzak. Hogy a saját valóságomat kell, hogy megteremtsem és azt másokkal megosztanom. Meg hogy én vagyok a világ legnagyszerűbb énekese. Én vagyok a példaképe. De valahogy nem jutnak el hozzám a szavai. Arra gondolok, arra a lányra, aki utolsó sorait egy könyvbe rejti, várja, hogy valaki segítsen rajta és végül úgy dönt, nem éli tovább ezt az életet. Mert túl kemény és magányos.
Alig látok a könnyeimtől, miközben Taemin fogja a kezem és felvezet a szobámba. Lefejti rólam a kabátot, és gyöngéden leültet a matracomra. Ahogy felnézek rá, küszködve a sírással, látom, milyen komoly és elszánt az arca. Leül mellém és tenyerébe fogja arcomat, de nem akarom, hogy lássa, milyen vagyok most. Bekukucskál lehajtott fejem alá és felemeli az államat, mélyen a szemembe néz. Azt mondja, ne féljek elfogadni ezt a fajta valóságot, amiben élek, ne vágyjak másfajta kalandokra, mert nagyszerű ember vagyok és ő mindig a barátom marad. Igen, azt hiszem igaza van. A kis maknae bölcsebb, mint hittem, és talán tényleg az a legfontosabb, hogy támogassuk egymást és teljes erőbevetéssel hozzam ki a maximumot magamból. Megalkotni a saját világomat és továbbadni. És ő mindig mellettem fog állni. Bizonytalanul rámosolygok és látom, ahogy felfénylik a szeme.
Kicsit most fáradt vagyok és kába, gondolkodnom kellene, de fáj a fejem. Taemin finoman lefektet és mellémkuprodik, félálomban még érzem, ahogy közel hajol hozzám, az egyik rakoncátlan tincset a fülem mögé gyömöszöli, és egy puha puszit nyom az arcomra. Törékeny, könnyű karját a derekamon felejti.

Szép álmokat. Barátom.